Hetvenéves lenne Rudi Dutschke, a nyugat-berlini diákmozgalmak legendás vezéralakja

A forradalmat akarja forradalmasítani – írta 1967 végén Rudolf Augstein, a Der Spiegel hírmagazin legendás főszerkesztője Rudi Dutschkéról, az 1968-as nyugat-berlini diákmozgalmak legendás vezéréről. A „parlamenten kívüli ellenzék” egyik meghatározó alakjáról, aki az NSZK-t akkoriban irányító nagykoalíció, valamint a vietnami háború ellen szervezett tömegdemonstrációk gyújtó hangú szónokaként ismert meg a világ. Aki elsőként használta – a szélsőbaloldali terroristák, így a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) által megvalósított – „nagyvárosi gerilla” kifejezést.

Az egykori NDK-ban nevelkedett, de a berlini fal felépítése előtt nyugatra költöző Dutschke az idén március hetedikén lenne hetvenéves. Fiatalon, harminckilenc évesen halt meg Dániában. Már több mint tíz éve nem volt régi önmaga, az 1968 tavaszán ellene elkövetett merénylet testileg és lelkileg megnyomorította.

Két lövés változtatta meg az Alfred Willi Rudi Dutschke néven született fiatalember életét. Az első 1967 júniusában dördült: az iráni sah nyugat-berlini látogatása ellen szervezett tüntetés véres összecsapásba torkolt, ennek során Karl-Heinz Kurras rendőrtiszt hátulról lelőtte Benno Ohnesorgot. Az egyetemista kivégzése radikalizálta a diákmozgalmakat. A szociológiát tanuló Dutschke – akire nagy hatással voltak Karl Marx, Herbert Marcuse és Lukács György művei – tíz hónapon át a tiltakozások legismertebb arcának és hangjának számított.

A másik lövés 1968 áprilisában dördült. Josef Bachmann segédmunkás a nyílt utcán lőtt rá az élő legendára. A merénylőt bevallása szerint a híres sajtócézár, a néhai Axel Springer újságjai – főleg a több millió példányban megjelenő bulvárlap, a Bild cikkei – „inspirálták”. A Springer-média „alaphangon” hazaárulóként, első számú közellenségként, kommunista ügynökként, lényegében ördögként festette le a diákvezért, aki viszont esküdt ellensége, a gyűlölt sajtómogul újságjainak kisajátítása, bojkottja mellett agitált.

Hatvannyolcas harcostársai közül egyesek a terrorizmust, a RAF-ot választották. Mások az alternatív politizálás, a környezetvédelem, s később a zöldpárt felé fordultak. A többség viszont beilleszkedett a polgári világba, bár Dutschkéval együtt valamennyien hozzájárultak ahhoz, hogy a nyugatnémet társadalom az 1960-as évek második felétől fogcsikorgatva, de szembenézzen önmagával. Így az addig szőnyeg alá söpört náci múlttal is.

Dutschke generációjának élet útjáról szemléletes képet ad Birgit Schulz tavaly ősszel Németországban bemutatott dokumentumfilmje. A Die Anwälte (Az ügyvédek) a RAF-os terroristák három egykori védőügyvédjének pályáját, pontosabban azok elgondolkodtató szétágazását mutatja be. Karl-Heinz Ströbele a zöldek egyik veterán politikusa, a polgári közegben landoló Otto Schily a Gerhard Schröder (SPD) kancellár vezette piros-zöld koalíció keménykezű belügyminisztere lett. Horst Mahler a szélsőjobboldali-újbarna nemzeti demokratáknál (NPD) kötött ki. Az egykori közeli barátok és harcostársak jó ideje meszsze elkerülik egymást. Dutschke és Springer viszont – több mint negyven évvel elkeseredett ideológiai csatáik után –békésen megfér egymással. A róluk elnevezett utcák az újraegyesített Berlinben keresztezik egymást.